Oké... ez is negatív hangulatú bejegyzés lesz, szóval nem kell elolvasni, csak kikívánkozik belolem...

Tudom, hogy mindenkinek megvan a maga baja, és az enyém semmi hozzájuk képest. De most nem akarom magam máshoz hasonlítgatni vagy ilyesmi. Mindenkinek más teruleten jonnek ossze a dolgok. Van, aki beteg, de mégis van aki szereti, meg vannak barátai... Van aki sikeres a munkájában, minden, amihez nyúl, sikeressé teszi - viszont a magánélete zuros. Van akit nagyon sokan szeretnek, a munkájában viszont csúfos kudarcot vall.... szóval tudom, elég tág fogalom az, hogy mi a probléma...

Na nekem elég sok van... oké, kinek nincs.... 
Sokan mondták már, hogy baromira nincs onbizalmam... ami igaz... mondjuk a mai világban ez sem ritka, nem fogok az egyeduli szenvedo szerepében tetszelegni... nagyon sok embernek van onbizalomhiánya - akinek nincs, nos, az szerencsés, jó neki, happy end. 
Szóval onbizalomhiány, ami teljesítési kényszerrel párosul.... Rájottem, hogy nagyon sokszor valaki másnak akarok megfelelni... vagy azért, hogy befogadjanak és szeressenek, vagy azért, hogy ne kapjak leszúrást, vagy bármi... de elegem volt, hogy folyton ezzel stresszelem magam... Már jó ideje kuzdok ellene, de a "leszokás" baromi nehéz... mert ha elhatározod, hogy tojsz rá, mit gondolnak rólad a tobbiek, akkor ez akárhogy is, de látszik rajtad... és pont, amikor nehéz idoszakban vagy, akkor érzed úgy, hogy elfordulnak toled az emberek, és akkor megint meg akarsz felelni mindennek és mindenkinek, csak hogy legalább veled ne legyen gond.... 
És egy ido után, miután túl sokáig játszottál szerepet, vagyis megjátszottad magad - ez alatt azt értem, hogy nem azt az érzelmet vetítetted ki, ami eredetileg volt benned, hanem teljesen mást - akkor már nem is találod saját magad, kozben a világ még inkább a hátát mutatja feléd.... és akkor érzed azt, hogy eddig vagy, kész, ennyi volt, robbansz... de aztán lenyugodsz, és folytatod az álcád... mikozben elveszted magad... és amikor felébredsz, már nem is azokat látod magad korul, akiket eddig... mert ok is megváltoznak veled szemben... és már nem is tudod mi igaz és mi nem.... és még mindig gorcsolsz, még mindig, hogy hogyan lehetne javítani, jobbá tenni, min változtass, mit tehetnél... 
Kozben mindinkább a harmóniát akarod, és az messze elkerul......... és akkor csalódsz, átkozódsz, úgy érzed senki nem szeret, pedig benned a hiba...

Belehalnál, ha magadat adnád? Ha mernél nyitni mások felé? A boldogságot is csak úgy lehet megtalálni, ha az ember keresi.... a barátokat is csak úgy lehet megtartani (ill szerezni), ha nyitott vagy és mosolyogsz... szeretet is csak akkor találsz...
Szeretethiány, az van. Egy olelés kéne, meg egy megnyugtatás, hogy "ne aggódj, még mindig ugyanolyan fontos vagy, mint az elott"... de nem jon semmi, csak az uresség, és senki nem suttog megnyugtató szavakat a lelkednek... mintha egyedul lennél a kopár semmiségben... teljesen egyedul...
És a legrosszabb, a tudat, hogy mindezt te idézted elo, azzal, hogy nem adtad onmagad....
És az emészto kérdés, hogy mi lesz most? Hogy oldom meg? 
Mert nincs annyi pofon, ami után ne állnék fel! Lehetek magam alatt, magamat keresve, céltalanul bolyongva, de mindig, mindig kimásztam eddig a keseruség kútjából, és mindig egy jobbegyenessel válaszoltam a sorsnak.... most is így lesz, csak erot kell gyujtenem. Újra a ringben leszek, csak ido kell... visszatérek. Soha nem adom fel. Soha.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.